Mesterséges intelligencia a fül-orr-gégészetben
Amikor szóba kerül a mesterséges intelligencia (MI), akkor általában vagy egy pozitív jövőkép ugrik be, az emberiséget mindenféle kényelmi funkcióval ellátó, a tökéletlenségünket korrigáló informatikai-robotikai hálózattal, vagy pedig egy Terminátorszerű végzet, amikor a gép átveszi az uralmat, és megpróbálja elpusztítani az őt létrehozó, de egy idő után inkább csak útjában álló emberiséget. A jövő vélhetően nem lesz ennyire fekete vagy fehér, sokkal inkább szürkébb. Ahogy Yuval Noah Harari írja a „21 lecke a 21. századra” című, nemrég megjelent könyvében, az intelligencia nem egyenlő az érzelmeket is felmutatni képes, és/vagy azzal manipuláló tudattal (1). Ugyan természetesen nem zárható ki, hogy az MI végül tudatra ébred, de tudat nélkül is lehet egy rendszer hiperintelligens. Sőt, bizonyos szempontból a tudatra ébredés akár hátrányos evolúciós lépés is lehet az MI-nek, tehát lehet, hogy direkt nem ebbe az irányba fejleszti magát a rendszer. A kérdés sokkal inkább az, hogy az emberiség lesz-e annyira intelligens, hogy optimálisan használja az MI-t. Azaz a jövő legnagyobb eséllyel a mesterséges intelligencia, és – Harari szavaival élve – az emberiség által képviselt „természetes ostobaság” kombinációjának az eredménye lesz, így tehát elsősorban rajtunk múlik.
